Átélni, túlélni, megélni - együtt élni

Pogonyi Lajos interjúja
Népszabadság, 2004. június 25.

Milyen traumákon ment át a magyar társadalom az elmúlt száz évben? Kik és hogyan tudtak túlélni, talpra állni, kik miben hittek és miben csalódtak? Milyen túlélési stratégiákat választanak az emberek? Ezt kutatta Losonczi Ágnes szociológus. Vele beszélgetünk.

Miről szól az a kutatássorozat, amely Sorsba fordult történelem címmel jelenik meg a közeljövőben?

Kutatásomban messzebbre léptem a múltba és közelebb az emberekhez. Három generáció családtörténetéről faggattam az embereket, a saját, a szülők és nagyszülők életútjáról. Élesen kitűntek azok a töréspontok, ahol a három nemzedék valamelyikének megtört az életútja és radikálisan megváltozott a helyzetük.1993- 95-ben volt a kutatás, a feltörő múlt és új emlékezések idején. A személyes történetekben elbeszélt idő, az egész századot átöleli. Az első személy egyesszámban elmondott történeteket érintetlenül hagytam, meg se próbáltam felülírni szóhasználatát és táblázatokba, kódokba törni a beszélő ember megragadó eredeti szövegeit. Az érdekelt, hogy milyen utat tettek meg a megkérdezett családok, máig ameddig eljutottak. Hogy fordítottak életükön a társadalmi változások? Hogyan voltak képesek ennyi sorfordulót átélni, mint amennyit az elmúlt század rájuk kényszerített. Gondoltam arra, hogy Tacitus könyvének címét kölcsönözhetném:„Sorsfordulatokban gazdag kor”, de a „gazdagság” itt olyan frivol anakronizmus lenne, hogy letettem róla. Erős fordulatoktól terhelt nehéz korszakokat viseltek el a magyar családok az elmúlt száz évben.

Tehát ön a magyar családok túlélőképességét, megkapaszkodni tudását, illetve lecsúszását vizsgálta.

A társadalmi fordulatokban az egyes családok küzdőképességére, túlélőképességére figyeltem, hogy ki és hogyan vetődött ki életéből és hogyan tudott visszakapaszkodni a lesüllyedésből. Illetve ki nem tudta fenntartani a hirtelen emelkedést. A könyvem munkacíme ez volt: „Átélni, túlélni, - megélni, élni”. Ez tűnt a század kérdésének. A kutatás befejezése után a széttöredezett viszonyokat, sőt hasadásokat látva most inkább az lenne a kérdésem, hogyan lehet „együtt élni”. Konkrétan a „Sorsba fordult történelem” címet kapja a könyv a Holnap Kiadónál.

Ön mintegy hetven budapesti család történetét ismerhette meg. A kutatás az egyik pesti negyedben történt. A család egy – mintavétel alapján – kiválasztott tagjával, „szóvivőjével” beszélgettek.

A fordulatok megértéséhez - szociológiai kategorizálás szerint - a közép-alsóközép társadalmi rétegekből választottunk mintát. Sem elit- sem, szegénység- vagy romakutatást nem akartam végezni, ennek kiváló művelői vannak. Ha csak „fentről” veszünk metszetet, vagy éppen ellenkezőleg csak „lentről” akarnánk megérteni mi történik, akkor két oldalról kapnánk egyoldalú képet. A „fent lévők” esetei felnagyítva mutatnák a rendszerváltás előnyeit és adományait, a letaszítottak helyzete pedig nem a váltást, hanem a permanens megoldatlanságról szólna. „Fent” csaknem mindenben nyertek: pénzben, hatalomban, döntési szabadságban. „Lent” a kevésnél is kevesebbhez jutottak, hiszen társadalmi megrázkódtatások idején, mindig az alullévők szenvedik meg a legjobban az átalakulás kataklizmáit.

Mörtént a középpel?

A családtörténetetekből látható volt a „közép” változékonysága. A társadalom pólusairól, a „szélről” is vezettek ide az utak. Voltak, akik magasról csúsztak le: hol politikai okokból, máskor gazdasági kényszerek miatt, nem egyszer a rendszerek erőszakos megfosztó akciói következtében. Mások igen mélyről emelkedtek idáig. Életükben különböző gyökereket metszett el a század sokféle fordulata. Voltak, akik képesek voltak újra és újra felállni – a lepusztultságtól az emelkedésig folytatták a megtört család életét, nagy vitalitást bizonyítva. Mások társadalmi értelemben elvéreztek. Kérdés, mi a vitalitás forrása, – vagy éppen hiánya, hogy mi magyarázza az életképességet, a változékony helyezetek próbatételeinek megoldási tehetségét vagy éppen tehetetlenségét.

Mire derült fény?

Megtört családutakra, meghurcolt generációkra. A sors veszélyeztetésen és megfélemlítésen keresztül törte meg a társadalom és benne a családok életútját is: a háborúk, a rosszul rendezett békék, a diktatúrák, a terror, erőszak, amely gyűlöletgerjesztő ideológiákra épülő mozgalmakkal, rendszerekkel párosult. Szembekerültünk a beszédekben is hevesen feltörő, ma már kimondható nagy társadalmi traumákkal. A rendszerváltozás után a bekövetkező nagy „múltrobbanás” idején, egyszerre lehetett mindenről beszélni, amikről addig ajánlatosabb volt hallgatni. Egy lélegzetre mondta el ki-ki a maga meghurcolását, a trianoni menekülést, a zsidók deportálását, az orosz hadifogság emlékeit, de a szocializmusban elviselt bántalmakat is, a börtönt, az internálást, a kitelepítést. Egyszerre került felszínre az üldözöttség csaknem minden változata, de az üldözők helyben maradása is, a sok átélt dráma a szembesülésekkel. Kis mintánkban szinte minden előfordult, ami előfordulhatott az országban is.

Pesszimista?

Pesszimista nem vagyok, de aggódom a továbbélő és életet, együttélést nehezítő traumák társadalmi kezelésmódja miatt. A társadalmi traumák feldolgozásában nagy hiányok vannak. A megtörtént sérelmek kimondása az igazság mellett együttérzést vár, az elviselt szenvedések belátását, az elviselt méltánytalanságok megértését. A ki nem beszélt, máig feldolgozatlan sérelmek feszítik az indulatokat. A traumák hallgatással is továbbörökítik a kimondatlanság feszültségeit. Éppen az élteti tovább, hogy elfojtották őket. Az elhallgatás csendjében monstrummá növekedhet a rejtegetett titok. A meg nem vallott vétkek fenntartják a félelmet, hogy a bűnök megismételhetőek. - A megszakított családutak megtörik a generációk közötti folyamatosságot, az élet elképzelt folytatását megszakítja vagy lehetetlenné teszi. Nehezíti, a generációk közötti átadás-átvétel processzusát, próbára teszi a családok és egyének állóképességét. A mozgás, mobilitás esélye diktált kényszercselekvéssé fajul. Ritkaságszámba ment a mai középkorú és idősebb generációk esetében, hogy az előre elképzelt pályán építsék tovább az életüket, hogy amit az egyik generáció elért, arra építkezzen a következő nemzedék. - Lehetséges a történteknek drámai, tragikus, szenvedéstörténet olvasata, de lehet máskép is látni, hogyan lehetett a zaklatott században, háborúk, diktatúrák változásait épen vagy egyáltalán túlélni.

De vannak sikertörténetek is.

Olykor ugyanaz a szenvedéstörténet sikertörténetnek, sőt szabadulástörténetnek is értelmezhető, mert igaz, hogy volt két világháború, két forradalom, két megszállás, két diktatúra, de mindegyik véget ért. Csak meg kellett érni. Mindebből, ha más nem is, az a tanulság, hogy még ezek a mozdíthatatlannak látszó monstrumok is összeomlottak, hogy még ekkora sötét erők sem nőhetnek az égig: legyőzik őket, tönkremennek, szétesnek. Akkor is iga, ha el kell viselni a túlélő fájdalmas diadalát, egyben feloldhatatlan gyászát azokért, akik ugyanazt nem élték túl.

Vagyis mindez szenvedéstörténet és diadaltörténet is egyszerre.

Valahol a megmaradás és felülkerekedés minden megrázkódtatáson az emberi küzdőképesség és az erő diadala. De lehet az állóképességet sikeres túlélési „technikának” látni, és lehet a túlélőket egyoldalú – mindegy milyen oldalú –, szigorú megítéléssel bűnösnek, bűnnel teli túlélőnek látni.

Minden egyes traumánál kizökken az idő. Mennyire igaz ez, a rendszerváltás éveire, 1989–90-ra?

Voltaképpen a Trianontól kezdődő traumák sorozatára került fény a kutatásban. Eredeti feltevésem szerint 1989-90-nel le is zárható a traumatikus időszakok sora. Itt már nem végeztek ki senkit, nem lőttek agyon senkit, nem konfiskáltak senkit, minden megy majd a maga hétköznapi útján. Ha nem is mondanám bársonyosnak a fordulatot, de nem megrendítő. Így csaknem lezártam a könyvet, amikor a gyors és tömeges egzisztenciális süllyedések egy nagy csoportját vizsgáltam: hetven családból harminchármat létalapjában rendített meg a rendszerváltás. Valódi traumát okozott, ahogy ellehetetlenült életük folytatása. A megrendülés független volt a szemléletüktől, hogy várták vagy nem a rendszerváltozást. A szocializmus összeomlásának „sérültjei” markáns csoportot alkottak.

Egységes jellemzői vannak az „összeomlásának sérültjeinek”?

Sokféle ok táplálja. Akarjuk, vagy nem, látjuk, vagy nem: a kilencvenes években a szocializmus összeomlása és az újrakapitalizálódás kínjai sok családban hoztak újabb törést. Nem az érzelmi és szocialista kötődés miatt. Korántsem az egypártrendszerű diktatúra utáni sajnálkozás vezeti. Különösen nem a hosszúra nyúlt szovjet megszállást sírják vissza, nem is voltak káderek, hogy a káderlét előnyei után sóvárogjanak, ahogy tudható, hogy az előző rendszer káderrétege számára a változás sokkal kevésbé hozott egzisztenciális veszélyt. Közhely, hogy éppen a régi rendszer vezetőrétegéből sokan tudtak élni a „kézre eső” spontán privatizáció, az új gazdasági és politikai hatalom helyzetbiztosító előnyeivel. Velük szemben viszont a becsukott üzemek, karcsúsított vállalatok munkásainak, alkalmazottainak nem volt módjuk a változást szerencsére váltani. A társadalmi várakozás eufórikus képzete szembesült az új valósággal, és ha talajt vesztettek azoknak se tartósította az örömét, akik reménykedtek a változásban. Összegezhetném kétféle sóhajba a tapasztaltakat 1989 után: „Mi lehettem volna, ha nincs ez a negyven év!” Ezt, a szocializmus kárvallottjai mondják. Majd ugyanez a sóhaj ellentétes tartalommal: „Mi lettem volna, ha nincs ez a negyven év!” - mondják, akik a szocializmus idejében emelkedtek fel és az összeomlásával talajt, egzisztenciát, reményt és eszmei beteljesülést vesztettek. Többen közülük a szocialista rendszerben érték el eredetükhöz viszonyítva „a társadalmi csúcsot”. Ezek a csúcsok persze eseteinkben inkább lankák, de abból a társadalmi mélységből, amelyből elődiekhez képest felkerültek, ez valóságos emelkedés volt.

A szocializmus náluk is és másoknál is pozitív jelentés-tartalommal rögzült az életükben.

Ők azok, akik sajnálják, sőt gyászolják a szocialista rendszert. Van, aki az eszmét védi, van, aki a rendszert szerette, mást az egzisztenciális bizonytalanság rendített meg a mában, van, aki a jövőt féli. Az elbizonytalanodott a társadalmi igazságérzet miatt, nosztalgiával emlegetik az „akkori” tiszta igazságokat – ha beteljesületlenek is voltak. Külön is választják az eszmét és a rendszert. A rendszer csődjét nem vetítik rá a szellemi eredetre. Ahogyan igaz megrendüléssel panaszolták, hogy a biztonsággal és a jövőképpel együtt elvesztették életük eszmei értelmét. Azokban is felébredt a nosztalgia, akik annak idején bírálták a rendszert, sőt szembeálltak azzal, de ahogy kicsúszott a lábuk alól a talaj és a rendszerváltással elveszett létalapjuk, megrendültek a változás módjában/eredményében, ahogyan az is kétségbe vonta társadalmi szükségességüket, mert „egyszerűen” fölöslegessé tette őket.

A múlt rendszertől való nosztalgikus búcsú nem azt jelenti, hogy az említett emberek egyértelmű dicsérettel emlegetnék a szocializmust.

A rendszerváltás során voltak, akiknek éppen a szocialista-korszakbeli emelkedés vált a rendszerváltozás utáni elrugaszkodás trambulinjává, sőt még vissza is rúghattak a volt rendszerbe, demonstrálhatták szembefordulásukat a szocializmussal. Különösen dagad a rendszerváltozás után azok száma, akik ugyan „jól jártak” a szocializmusban, de annak összeomlása után egyre jobban ráébrednek, hogy ők valóban áldozatok voltak, mert nem érték el azt a helyet, amelyet igazán megérdemeltek volna és ebben a rendszer korlátozta őket. Más jellemző azokra, akik a szocializmus idején ugyan kritikai módon látták a rendszert, a sikeres talajuk mégis a szocializmus volt. A hiánygazdaság adta a lehetőséget a hiányok betöltésére, a kifejezési tilalom jelentőségét adott annak, aki elmondta /megírta, eldalolta azt, amit más nem mert; az itthoni a kreatív konstruktőr kitalálta azt, amit nem lehetett behozni. Hiány és bezártság, vasfüggöny és korlátok, a szocializmus repedéseiből növekedett a táptalajuk. Amikor megszűnt a hiány, itt a szabadság, a kifejezések sokfélesége, a szédítő kínálat, a nagy zajban már nem figyelnek különleges hangjukra és nem kell feltalálni azt, ami behozható.

A rendszerváltozással eljött szabadság sokak számára traumát okozott. Vagy nem így van?

Sokan úgy vélték, hogy a rendszerváltozással itt majd automatikusan működni fog a piac, a jólét, a demokrácia, a többpártrendszer és a pluralizmus. Itt majd olyan szabadság lesz, ahol mindenki megtalálja a saját maga helyét. Nos, ehhez képest kényszerhelyzetek csapdáiba kerültek és kiderült, hogy a szabadság éppen olyan egyenlőtlenül van elosztva, mint minden más. Van, akinek jut szabadság, van aki a szabadságban azonnal meg tudja teremteni magának azt, amire szüksége van, vagy még többre is képes. A szabadság ugyebár, olyan, mint a levegő, de ez azt is jelenti, hogy a levegőből nem lehet megélni. Raymond Aron, a francia szociológus mondja, hogy ott nincs igazi szabadság, ahol nincs szabadság a szükségtől és a félelemtől. Amíg félelem van: egzisztenciális félelem, életfélelem, családféltés, amíg szükség van, mert nem tudnak a szükséggel megküzdeni, addig a szabadság igazándiból nem jött el mindenki számára.

Nagyon foglalkoztatta a munkáscsaládok sorsa.

A szocializmus emblematikus osztálya, megfürödve a század két nagy szabadságígéretében kiderült, hogy a szabadság éppen olyan egyenlőtlenül van elosztva, mint minden más. Szabadon választhatnak munkahelyet, – ha van kereslet irántuk. Szabadon adhatják el munkaerejüket, amit szabad áron értékesíthetnek, ha van, aki megfizeti. Szabadon szervezhetik ön- és munkásvédelmüket, ha létezik szervezet, amely eléri őket, illetve ha ők elérik az érdekszervezetüket, és ha azt hagyják is működni munkaterületükön. Még új vállalkozásokat kezdeményezhetnek, mert joguk van részt venni a magángazdaságban – különösen, ha munkához másképpen nem jutnak, csak éppen a joghoz nem adottak más feltételeik is. Szabadon vállalkozhat mindenki, akinek van terve, ötlete, tehetsége, nem kevés anyagi alapja ahhoz, hogy autonóm módon magát és családját fenntartsa. Munkásból „átmehetnek vállalkozóba”. És próbálkoznak is. Sokszor megannyi kudarcon át.

Növeli a rossz közérzetet a tulajdonváltás, a privatizáció módja és menete.

Azt ugyan a munkások soha nem hitték, hogy „miénk a gyár”, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt. Mindez megrendíti a bizalmat az új világ fogadásában. Látták, hogy a felvásárolt üzemeket az új tulajdonosok sok helyütt először kifosztják, majd csődeljárásnak vetik alá, ami a vásárló bankszámláját dagasztja. Úgy kezd ideálissá válni „innen nézve” a munkások élethelyzete a szocializmusban, ahogy nehezednek életesélyeik és ahogyan durvul a vadkapitalizmus. Úgy szépül a múlt, ahogy bizonytalanodik a jövő – ha ellenkező távlatot kapnak, akik megtalálták a helyüket. Sok zavaros gondolat kel fel és ütközik a volt szocializmus körül. A múltat ki-ki saját érzelmei szerint színezi át. Negyven évet nehéz sommásan „leírni”, emberekkel, tettekkel, alkotásokkal együtt és mindent felemelni vagy mindent a bűnök birodalmába suvasztani. Ha összemosódik az áldozatot a vétkessel, ha mindenkire rávetül a bűn, vagy a bűnpártolás, akkor mit lehet kezdeni az „igazi bűnösökkel”. Az új amnézia meghozza azt a teljes amnesztiát, amelyben összekeveredik a jó és a rossz, az erkölcsileg elfogadható és elfogadhatatlan és a cinkosság hazug érdekközösséget kovácsol. A „mindig is így láttam” önigazoló önmentése segít azoknak a lihegő alkalmazkodásában, akik „akkoriban” inkább haszonélvezői, mint kritikusai voltak a szocialista rendszernek. Ha felülkerekedik a hamis önigazolás kényszere, az elnyomott szégyenérzetet harsogó gyűlölettel sem restelli másokra vetíteni saját vétkeiket. Lehet kompenzálni és túlkompenzálni a saját múltat, bár az együttműködés és „benne lét” kellemetlen utóhatását nehéz patyolattá tenni. Ezért idézem sokszor Fodor Ákos „Sóhaj a Dunánál” című négysorosát: „Ó drága J. A.! / Itt mindenki csak a mások / Múltját vallja be…!”