"Körülöttem az újjászületés"

Matalin Dóra interjúja
Népszabadság, 2008. augusztus 27.

Miért van gyűlölet az emberekben, mi ad erőt a folytonos újrakezdéshez - néhány téma azok közül, amelyeket Losonczi Ágnes szociológus kutatott. Most, a 80. születésnapján is új könyvön dolgozik. 

Miről fog szólni az új könyve?

Az ember idejéről, viszonyunkról az időhöz. Nem kifejezetten szociológiai, de nem is filozófiai mű, az ember küzdelmét keresem ebben is. Talán ez egyfajta összegzése sokféle kutatásomnak.

Változatos területeket kell öszszegeznie: foglalkozott zeneszociológiával, életmódkutatással, egészségüggyel. Hogyan választotta ki a témáit?

Mindig több kérdésem volt, mint válaszom. Amikor kutatás után eljutok valaminek a megértéséhez, az újabb és újabb kérdések felé nyit ajtót. Zenével kezdtem, mert mélyen hittem abban, hogy ha "a zene mindenkié" lesz, jobbak lesznek az emberek.

Most is így gondolja?

A zene megváltó erejébe vetett hitem elmúlt, de ettől még a zene csodálatos. Az ítészek sokszor összehúzzák szemöldöküket, ha populáris, vagy ha érthetetlennek minősített komolyzenét hallanak. Mondják: ez nem zene. Át kellene gondolni a zsigeri elutasítást. Ki miben él, abban tudja magát kifejezni, érezni.

Ez vezetett az életmódkutatáshoz?

Igen, a mindennapi életküzdelmek felé. Jártuk a Békés megyei falvakat, és láttuk, hogy sok helyen nincs áram, folyó víz, sokan tébécések. Rádöbbentem, hogy mekkora bajok vannak az emberek egészségével. Később ezt kezdtem kutatni.

Három könyvet írt az egészségügy helyzetéről. Ezek most is aktuálisak.

Most minden a költségekről és a racionalitásról szól. Arról, hogy miért olyan az emberek egészségi állapota, amilyen, hogy a növekvő szegénység, bizonytalanság hogyan jár együtt a halmozódó betegségekkel, kevés szó esik. A férfiak tragikusan korán halnak, rengeteg a rákbeteg. Erre nem retorikai megoldás kell, hanem hatásos cselekedetek. Amikor 1996-ban elkezdődtek a kórházbezárások, óvtam a hibás módszerektől. Aztán később sorra elkövették ezeket a hibákat.

Ezért vonult vissza a közélettől? Nem hallatta a hangját az egészségügyi reformról szóló vitákban.

Már tíz éve nem foglalkoztam az egészségüggyel. Nem láttam bele a szükséges mélységben a rendszerbe, a lényeges dolgok pedig a felszín alatt történnek. Igaz, a döntéshozók vitái mögül is sokszor hiányoztak a mélyebb ismeretek. Szorításban, hajszában, együttműködés nélkül nem lehet reformot csinálni. És engem akkor már a gyűlölet jelenléte érdekelt a társadalomban.

Ezért dolgozta fel hetven budapesti család történetét? A gyűlölet okait kutatta?

A kérdésem a megküzdő erő volt. Mi segít a családoknak a XX. században a kényszerű, folytonos újrakezdésben. Megdöbbentett, hogy milyen mélyek a sérelmeik. A Monarchiáig is visszavezethetők, és nem múlnak el. Nézem azokat, akik az utcán vonulnak, látom, ahogy az unokák újraélik nagyapáik sérelmeit. Mi élteti tovább ezeket huszonéves emberekben? Csalódottak, frusztráltak, mert nem úgy élnek, ahogy szeretnének. Ez indulatot kelt, erre pedig lehet politikai hatalmat építeni.

Az is kiderült a könyvből, hogy a családok csak a sérelmeikre emlékeznek, a bűneikre nem.

Más vétkeivel könnyű szembenézni, ez természetes. A sajátunkéval nem. Az az egyik legnagyobb gond, hogy minden oldalon mindig elmaradt a megtisztító szembenézés. 2000 tájékán sokan kértek bocsánatot. II. János Pál pápa bocsánatot kért az inkvizícióért, a reformátusok üldözéséért, a holokausztért. Clinton bocsánatot kért az indiánoktól. A dél-afrikai rendszerváltás után Nelson Mandela és Desmond Tutu azoknak adtak amnesztiát, akik a megkínzottak előtt elismerték bűneiket. Vallomásuk segített feloldani a gyűlöletet bennük és velük szemben is. Itthon ennek a közelébe sem jutottunk. Nagy politikai és gazdasági különbségek vannak, ez elégedetlenséghez vezet, és újra feltépi a sebeket, amelyeknek már régen be kellett volna hegedniük.

Ennek ellenére nem pesszimista, ezt sokszor hangsúlyozza.

Mélyen bennem van a hit, hogy túl kell lépni a múlton, együtt kell alakítani az életünket. Mozgó, nyitott társadalomban élünk, amely képes a korrekcióra, a javulásra. Mindenkinek van felelőssége önmagáért, másokért, mindenki tehet valamit. Azóta, hogy elkezdtem írni ezt a könyvemet, két unokám és egy dédunokám született, a második már úton van. A halál gondolatának elfogadásáról írok, de itt van az újjászületés.