Múltrobbanás

Sándor Zsuzsanna interjúja
(168 óra, 2005. július 2.)

A szociológus új kötete Sorsba fordult történelem címmel jelent meg. Három generációra kiterjedő kutatásokban vizsgálta a rendszerváltás nyerteseinek és veszteseinek sorsát és azt: a történelmi tragédiák hogyan befolyásolják jelenünket. 

Lehet objektívan vizsgálni egy indulatokkal ennyire túlfűtött témát?

A rendszerváltás után különös "múltrobbanás" történt. Mintha felpattant volna egy zár: már beszélni lehetett arról, amiről korábban hallgatni kellett. A beszélgetésekben az indulatok eredete is föltárult, s engem épp a társadalmi különbségek mögötti mélyebb megosztottság izgatott. Miként él a múlt a jelenben, miért okoz egyeseknél irányvesztést és elbizonytalanodást, míg mások magukra találnak. A háromgenerációs kutatáshoz véletlenszerűen kiválasztott hetven családot kerestünk fel az egyik pesti kerületben. A középrétegek változó helyzetét akartuk kutatni. E családinterjúkból született meg a könyv. Nehéz munka volt. Interjúalanyaim sorsát átéltem, a könyvben az ő szavaikat idézem, nem akartam ítélkezni a tudós távolságtartó fölényével. Hihetetlen volt látni, hányféleképpen történik meg a történelem. Ugyanaz a fordulat az egyik családban tragédiával járt, a másikat felemelte. És volt, hogy az üldözőkből lettek üldözöttek. Hetven család történetében sűrűsödtek a század tragédiái.

A könyvben egymás mellé kerül a trianoni menekült a deportálttal, a második világháború után meghurcolt sváb a kitelepítettel, az ötvenhatossal. Mindannyian egyformán szenvedtük meg a századot?

Sokféle volt a szenvedés, de például a 600 ezer magyar zsidó elpusztítása olyan iszonyat, ami nem hasonlítható máshoz. Szervezett, "nagyüzemi" népirtás zajlott. A meggyilkolt csecsemők, öregek tűzhalála más, mint ha valaki akár kényszerek között is, de "szabad" katonaként harcolt és esett el. S nem vethető össze a Gulaggal sem, ahol tömegesen kínozták halálra az elítélteket. Megint más az ötvenes évek diktatúrájában megalázottak szenvedése. Ám a túlélők gyásza mindenhol fájdalmas. A családok szenvedéseit nem lehet súlyozni, sem szembeállítani. Riasztó "traumaverseny" folyik nálunk. Mindenki saját nyomorúságát érzi a legnagyobbnak. Holott ez bűnnel, büntetéssel és áldozattal terhes ország, ahol tudomásul kell venni a másik szenvedését is. Különben túlhangsúlyozódnak a sérelmek, és történelmi bajaink mind keservesebben törnek elő.

A traumák egyeseknél életerőt edzettek, másoknál depresszióhoz, önpusztításhoz vezettek. Min múlik az újrakezdés képessége?

Az egyik interjúban valaki elmondta, hogy '49-ben nagyapját kuláknak minősítették, s amikor híres lovait elvitték, öngyilkos lett. Egy másik családból a kulák szülőt börtönbe vetették, kiszabadulása után a termelőszövetkezet szakértője lett. Elsősorban a belső erőn és a külső kihívásokon múlik, képes-e valaki talpra állni. Nem függ társadalmi presztízstől, egzisztenciától, inkább egyfajta generációs magatartás átöröklésétől: habitustól, állóképességtől, lelki tartástól.

Úgy tudom, kutatásait a rendszerváltás körüli korszakkal akarta lezárni. Aztán mégis folytatta. Miért?

A családokat '95-ben újra felkerestük, miként alakult a sorsuk. Már előzőleg is beszámoltak a rendszerváltás okozta törésekről, ám két év alatt többségük életében újabb komoly zuhanás következett be. Korábban azt reméltem, a rendszerváltás majd megszabadít a múlttól, a nyitott világ sok mindent megold. Persze az várható volt, hogy új gondokkal kell megküzdeni. De hogy a társadalmi földmozgások ennyi embert lehetetlenítenek el, azzal nem számoltunk. A kérdezettek egyharmada veszítette el az állását, és nem mindenki talált új munkahelyet. A családoknak súlyos megélhetési gondokkal kellett szembenézniük, szakmaváltással, erkölcsi, eszmei válsággal. A társadalomban újfajta gyűlölködések, másféle diszkriminációk jelentek meg, és a jelennel küzdve hirtelen átértékelődött a múlt. Az új kapitalizálódás módjától azok is elfordultak, akik szembenálltak a szocializmussal.

Kutatásai mégis azt igazolják: a rendszerváltás megítélése nem csupán attól függ, hogy valaki egzisztenciálisan nyertese vagy vesztese volt a változásoknak.

Akadtak, akik bár anyagilag jobb helyzetbe kerültek, a demokratikus átalakulás következményeivel elégedetlenek. Míg mások, noha sorsuk rosszabbra fordult, örültek a szocializmus bukásának. Bebizonyosodott: mindenkinek van egy belső világképe a társadalmi igazságosságról, és ez független az aktuális egzisztenciális helyzetétől. Az egyik idős asszony például elmondta, romlottak ugyan a körülményei, de boldog, hogy a kommunistákat elvitte az ördög. Nem kell többé félni, és hallgatni a hazugságokat.

Túl vagyunk a rendszerváltás traumáin?

Tudjuk, milyen nehéz a helyzet az Alföldön vagy az északi iparvidéken. A megélhetési feltételek hiánya mellett ma leginkább a demokrácia működési zavarai jelentenek gondot, valamint a joghézagokkal való visszaélés. Kényszerűen együtt kell élnünk azzal: bárki elveszítheti munkahelyét, otthonát. Hajléktalanná lehet válni. Sokaknak már nem látszik kiút, "Intézményesült" a reménytelenség. A piacosodásban egyesek meggazdagodnak, mások élete elviselhetetlenül nehézzé válik, ezért számukra - visszapillantva - kezd a szocializmus megszépülni. A populizmus visszaél a biztonság nyomasztó hiányával. Bár szerintem a múlt rendszerben sem volt biztonság, hiszen akármi megtörténhetett az emberrel, ha a hatalom úgy akarta. A mostani szabadság ugyanakkor rendkívül differenciált. Élvezhetjük például a szólásszabadságot. Azt, hogy lecserélhetők a kormányzatok. De sok mindentől nem váltunk szabaddá.

Csupán elvileg volnánk szabadok?

Gyakorlatilag is! Csak ez mást jelent az elitnek, és mást a lent lévőknek. A szabadság a választás lehetősége. De aki a társadalom perifériájára kerül, annak kevés lehetősége van választani bármiben is. A munkanélküli kereshet állást - csak kérdés, talál-e. Fordulhat érdekvédelemhez, de hol talál valódi védelmet? Raymond Aaron francia filozófus szerint nincs ott igazi szabadság, ahol nincs szabadulás a szűkösségtől és a félelemtől. És a gyűlölettől - teszem hozzá.

Könyvében azt is bemutatja, társadalmunk valójában mennyire sokszínű, mobilis. Ugyanakkor a politika kettészakította az országot.

Régi hatalmi módszer: oszd meg, és uralkodj! De az ország nem "kétosztatú". Az egyszerűsítés a hatalom érdeke. Rossz álmainkban sem gondoltuk - ha voltak is előjelei -, hogy a gyűlölet pártszervező erővé válik. Az átalakulás ellentmondásait, a bizonytalanságot nem könnyű elviselni: egyszerűbb valamit fehérnek vagy feketének beállítani. Talán érthető a menekülés valami vonzó, fennen hangoztatható eszméhez és a szétmorzsolódással szemben összetartozást kínáló, befogadó "közösségekhez". Cserébe sokan még az autonómiájukat is feladták. A politika - hogy minél több hívet toborozzon - újra meg újra feltépi a sebeket, a feltüzelt indulatokból épít magának hatalmat.

Kárpótolható bárki is a múltért?

Az elvesztett évekért, az elpusztultakért nem lehet senkit kárpótolni. A rehabilitáció kis flastrom volt csupán, ám igazságot nem szolgáltatott, és kevés volt a továbbéléshez. Ebben csak az élhetőbb jelen, a másként alakítható jövő segíthetne. Nagy szerencsétlenségnek tartom, hogy a meghurcoltak és kiszolgáltatottak érzelmeit a politikai harcban gátlástalanul használják fel újabb megosztásra és uszításra. Aki elolvassa a könyvemet, talán elgondolkodik: érdemes kiszállni a sematikus ítéletek védelmet ígérő ketrecéből. Aki meg sem hall, magához sem enged másféle véleményt, más szemléletet, az önmagát zárja ki a világ sokszínű gazdagságából. Nem kell egyetérteni másokkal, de ne várjon megértést az, aki nem nyitott a másik megértésére.