Szomorú szimfónia

Port Ferenc kritikája
Magyar Narancs, 2005. július 7.

Fontos és jó könyv, segít megérteni, miben, miért és hogyan éltünk, élünk Magyarországon. Ez is kiemeli a szokásos szociológiai munkák közül, de ettől még nem lenne különleges. A különlegességét Losonczi Ágnes személyisége és szemléletmódja adja. Tudatosan vagy ösztönösen zenei szerkezetet használ, a mű felépítménye hasonlít egy nagy szimfóniához. A nyitányban bejelzett, majd tételenként visszatérő alapmotívum a múlt, jelen, jövő összefonódó kavargása, ami kiegészítő motívumok és színskálák sokaságán keresztül az emberek szenvedéséről, bánatáról, ritkábban öröméről szól. A szimfónia komor - sajnos a zárótétel is -, s ezt a rendkívül igényes hangszerelés csak felerősíti.

Történelemkönyv is, méghozzá unikális. Egyrészt mert megélt emberi sorsokon keresztül teszi átélhetővé, hogy mi történt az elmúlt közel 100 évben a Kárpát-medencében, másrészt mert végre korrekt ismeretterjesztőként bemutatja azt a közeget, ami az egyes emberi sorsok alakulását meghatározta. Nagy szakmai bátorság kellett ahhoz, hogy e disszonáns hangzású környezetbe helyezze a harmóniára törekvő embert. De talán éppen ez - az ugyancsak zenei szerkesztésre utaló kompozíció - kellett, hogy feltárható legyen három kérdés. Milyen történelmileg meghatározott viszonyrendszerek döntik el az egyes emberek cselekvési lehetőségeit? Milyen okokra vezethető vissza az egyes életutak sikeressége vagy kudarca? Mitől élik meg sikerként vagy kudarcként az emberek a saját életútjukat?

A könyv minden fejezetében mintegy könynyed népies dallamként törnek elő az életszervező értékek. Rá kell döbbenni, hogy ezen értékek megléte vagy hiánya határozza meg az életvitel sikerét vagy kudarcát, ettől marad egyben vagy hiányától esik szét az egyes ember. (A rossz értékorientációról sajnos nem esik szó. Az interjúalanyok nyilván titkolják. Pedig kell lennie ilyennek is, különben csak boldog emberek találkoznának még boldogabbakkal. A sorsba fordult történelmet követi a felmentő emlékezet.)

Alapmotívuma a szenvedés: "Elüldözték, kisemmizték, megölték, testileg-lel-kileg megnyomorították." Tényleg csak ezt őrzi meg az emlékezet?! Én sok-sok kis boldogságra, örömre emlékszem a hasonlóan hányatott sorsú szüleim, rokonaim és környezetük, valamint a magam életében. A gyerekek jövőjéért vállalt áldozaton túl talán az örömforrásokat is fel kellett volna tárni, mert éppen ezek adták az erőt a szenvedés túléléséhez. Ugyanakkor nem várt nóvum annak bemutatása, hogy Trianon milyen traumát jelentett az ún. történelmi Magyarországon élő emberek életében; szinte nem volt család, amelyik ne szenvedte volna meg az ország szétszakadásának következményeit.

A szerző szinte a szociológiai objektivitás feladásáig vállalt szolidaritással foglalkozik a munkássággal. Megdöbbentő érzékletességgel mutatja be, hogy a szabadságígéretek betartása helyett mindegyik politikai berendezkedésben ez a réteg vált a rendszer leginkább kiszolgáltatott, kisemmizett csoportjává. A mű kínos figyelmet fordít arra, hogy véletlenül se legyen prioritás az átélt szenvedések között, és ezáltal fontos dolgot üzen: mindenkinek a maga sérelme fáj a legjobban, és ennek megértése a kölcsönös tolerancia előfeltétele. Visszatérően találkozunk a felemelkedés, lesüllyedés, a mobilitás kérdésével. Az egyes interjúrészleteket olvasva kiderül, hogy a siker mércéjét a megkérdezettek nem annyira a pénzben, sokkal inkább a társadalmi elismertségben határozzák meg. Miért?! (Feltehetően megint az értékkötöttség jön elő.)

Az ország egyik vezető szociológusa pályája végéhez közeledve nem a táblázatok alapján, hanem az interjúalanyok szemszögéből, a táblázatokat segédeszközül használva ír könyvet. Fontos üzenet ez a társadalomkutatóknak a szociológusi hitvallásról. Mindenkinek ajánlom, aki az igazat keresve többet akar tudni Magyarországról, s felelősséggel kíván gondolkodni az itt élő emberek sorsáról.